A megfélemlítés, lelki terror része volt az is, hogy "Parancsolónak" kellett szólítania a férfit, s hogy Priklopil mikrofonokat helyezett el a pincében. Így folyamatosan hallhatta, mit csinál a lány, közben pedig hangszórón keresztül utasításokat adott neki. A szökéstől az is visszatartotta, hogy a külvilágban bizonytalanság lett úrrá rajta. "Az ember valahogy láthatatlannak érzi magát, még annál is kevésbé fontosnak, mint egy háziállat" - fogalmazott. Félt attól is, hogy Priklopil megöli őt, vagy valaki mást, ha szökni próbál. 2006 augusztusában végül mégis elszánta magát, megragadva az alkalmat, hogy a férfi nyitva felejtette a pincelakrész ajtaját és telefonálás közben hátat fordított.
Az első szabadon töltött percek nem csak örömteliek voltak. Mint azt a Kuriernak elmondta, amikor menekülés közben találkozott az egyik szomszédasszonnyal, a nő rákiabált, hogy "ne tapossa össze a kertjét". Csak egy házzal odébb talált egy olyan embert, egy asszonyt, aki a kérésére kihívta a rendőrséget. A kiérkező rendőrök első dolga azonban az volt, hogy felszólították, tegye fel a kezét.
A könyv nem teremt tiszta képet arról, hogy Kampusch szerint lehetett-e tettestársa vagy megbízója Priklopilnak. Ez a feltevés újból és újból felmerült az elmúlt években, s a helyzet tisztázását az is megnehezítette, hogy Priklopil néhány órával a lány szökése után öngyilkos lett. Kampusch egy helyütt azt írja: a tettes valószínűleg csak kitalálta, hogy volt segítője. Később úgy fogalmaz: "Mégis, a mai napig sem tudom biztosan, hogy Priklopil - ahogy azt eleinte állította - nem valakinek a megbízásából rabolt-e el, vagy hogy egyedül tette-e. Fogságom alatt legalábbis semmi nem utalt erre, Priklopil kezdeti utalásaitól eltekintve."
Saját bevallása szerint a könyv megírása megkönnyebbülést jelentett neki. "Csak most, ezekkel a sorokkal tudom végre lezárni a dolgot, és igazán azt mondani: szabad vagyok" - fogalmazott.
